- Direkt akart operett-musical szakra menni a főiskolán?
– Jelentkeztem mindegyik szakra, de az ambíciói-
mat tekintve zenés szakra akartam menni, mert akkor már volt együttesem, gitároztam, énekeltem, és a musical műfaja nagyon megfogott. Kaposvári vagyok, ott három-négyéves koromtól színházba jártam, a Pinokkiót, az Ózt ugyanúgy láttam, mint később a Mester és Margaritát, vagy a Marat halálát. Erősen hatottak rám.

- Először növendékként láttam, az énektanára, Bagó Gizella óráján jártam riportot készíteni. Nála tanulni kemény, de szeretetteljes iskola. Azóta is az énektanára.
- Ő számomra megtestesíti azt, amit egy mester a tanítványainak adni tud. Tizenöt éve dolgozunk együtt, és naponta beszélünk. Főleg az első időszakban nagyon kemény volt velem. Mindig azt mondta, hogy „nem rövid távra tervezünk kisfiam.” Abszolút igaza lett.

- Miben volt kemény?
– Megfelelési kényszer, túlteljesítési vágy volt bennem. Énekben is meg akartam mutatni, hogy én mindenkinél hangosabb, jobb leszek. Erre gyakran mondta, inkább menjünk vissza az alapokhoz, és onnan kezdjük, hogy zümmögünk kettőt.

- A Budapesti Operettszínházban – ahol sokat játszik – meg talán a világban is volt olyan trend, hogy minél hangosabban, akár üvöltve énekel valaki, annál jobb.
– Ezzel már nem értek egyet. Ma ez a trend talán megszűnőben van. Nyilván vannak olyan típusú előadások, amelyek megkívánják a kemény, rockos hangzást. De a színházak külföldön is arra törekszenek, hogy olyan érzésünk legyen, mintha egy teremben ülnénk, és az akusztikus hangzást úgy felerősítenék, hogy az minden ponton kiválóan szóljon. Így sokkal lélekközelibbek tudnak lenni az előadások.

- Zenés szerepeket játszik. Nem vágyna prózára?
– Nálunk a prózai színészek gyakran elhatárolódnak attól, hogy énekeljenek és fordítva. Külföldön nincs ilyen szakadék. De az az igazság, ha valaki tenor, ez életformát jelent. Nem vállalhatja föl, hogy prózai előadásban szétordítsa a hangját. Én azt szeretem, ha a zene és a próza egy darabon belül találkozik. Bár azért néha, amikor eszembe jutnak a főiskolás vizsgáink, gondolok arra, hogy milyen jó volt prózai előadásokban játszani. Az sokkal fájóbb pont, hogy zenés színészeket ritkán hívnak filmezni, illetve, hogy zenés filmek alig készülnek Magyarországon.

- Az nyilván ad valami pluszt, hogy a felesége, Polyák Lilla – közös lemezük is van – szintén zenés színész.
– Hogyne. Ez szakmai szempontból is igen jó találkozás. Nagyon jól ismerjük egymás munkáját, adottságait. Lilla olyan otthonosan mozog a stúdiókban kristálytiszta hallásával és a vokálok felrakásával, hogy azt csak bámulni tudom. Ilyen dolgokban ő a főnök. Én a szövegeket szoktam írni, a hangszerelésről tárgyalok, azt rám bízza, hogy egy dal milyen legyen. Jól tudjuk segíteni egymást, hallgatunk a másikra.

- Mennyire énekelhetik azt, amit szeretnek, és mennyire kell a saját lemezükön, a Csináljuk a fesztivált műsorában, illetve önnek az Adagio együttesben megfelelni a populáris igényeknek?
– A lemezünk esetében az elképzelésünk találkozott a kiadóéval. Így nem kellett csak duetteket énekelnünk, vannak rajta szólók is. Lilla dzsesszesebb, én inkább a klasszikushoz közelibb számokat énekelek. Az Adagióban is főleg az az ízlés motiválja a munkát, amit képviselünk, de ott nagyon figyelünk arra, hogy a közönségünk mit szeret, hogyan tudjuk neki a legjobbat nyújtani. Azt érezzük, hogy most kevesebb sírásra, bánatra van szükség, több olyan dal kell, ami tovább lendíti az embert, föltöltődik tőle, boldogabb lesz.

- Ahhoz, hogy sikerük legyen, nem kell sziruposnak lenniük?
– Biztos, hogy sokan tartanak minket annak, de nem akarunk ilyenek lenni. Talán már túlléptünk ezen. A koncertjeinken nagy szerepet kap a humor, egymás ugratása és a közönséggel való kommunikáció. Nem szeretnénk mulatósabb, szentimentálisabb irányba menni.

- A Szegedi Szabadtéri Színpadon a Halál szerepében lép fel az Elisabeth című musicalben.
– Már elkezdtem próbálni, igen karakteres szerep. Az Operettszínház kultuszelőadásáról van szó, nagyon örülök, hogy belekerültem.

Bóta Gábor
Vasárnapi Hírek