Ahogy az általam ismert (jórészt musical) színészek sorra jelentették meg szóló (esetenként duett) albumaikat egyre fokozódott türelmetlenségem és értetlenségem. Vajon mi kell ahhoz, hogy az általam egyik leginkább kedvelt hangot ne csak az Operettszínház vagy a Madách Színház falai között, Könnyű esti sértés koncerteken, esetleg színvonalasabb „haknikon” hallhassam, hanem végre Ő is megmutathassa egy hanghordozón ország-világ előtt, hogy mi mindet tud még.

Ezerszer is bizonyította tehetségét Anna Kareninaként, Elisabeth császárnőként, Waldstatten bárónőként, Stefániaként (a nagy kedvencem) és még szinte tucatnyi felejthetetlen szerepében. Több albumon is közreműködött már. 2006-ban két kolléganőjével (Janza Kata és Kékkovács Mara) együtt adták ki a Mesemusical-Musicalmesék című lemezt. Az Adagio formáció CD-inek pedig hangfelvétel vezetője volt. Mindezek után most 2009 áprilisában Polyák Lilla végre saját albumot is megjelentethetett. Igaz, - még - ez sem önálló album, férjével, Homonnay Zsolttal együtt jegyzik. Ketten.

E megjelenés ürügyén beszélgettem a házaspárral a megújult, hangulatos Művész Étterem és Kávézó galériájának egy csendes szegletében.

- Gondolom, a zenés, TV-s vetélkedő sorozat és a CD megjelenés hatására a média érdeklődése jelentősen fokozódott irányotokba. Volt valaha ennyi interjútok, mint ezekben a napokban?

H.Zs.: - Számomra nem új az érzés, az Adiagio-val volt már elég sok interjúnk, de most nagyon jól vannak ezek a lehetőségek szervezve. Korábban voltak negatív tapasztalatok is, amikor egyik pillanatról a másikra azt mondták egy megbeszélt interjúra: ezt most inkább hagyjuk. De szerencsére most nagyon jó a team, akikkel együtt dolgozunk.

- Ezek szerint ez nem magától értetődő. Mindketten dolgoztatok már külföldön, így van összehasonlítási alapotok. Ez honi jellegzetesség, vagy inkább a szakma sajátja?

P.L.: - Itt is tud profin menni a dolog. De amikor kint dolgoztunk, az mindig profin ment, ott nem voltak ilyen amplitúdók.
H.Zs.: - Mondok egy példát. Az Adagio-val a közös kiadónk, illetve egy műsor kapcsán találkoztunk Paul Potts-al. Ő egy egyszerű mobil telefon kereskedő volt, negyvenhez közeledvén. Elment a Britains Got Talent showba (a Megasztárhoz hasonló tehetségkutató műsor a szigetországban – a szerk.). Elénekelte a középdöntőben a Time to say good-bye-t, amit a Korda György – Zámbó Jimmy – Homonnay Zsolt tengely mentén elég sokan elénekeltünk idehaza. Csináltak egy kisebb legendát belőle, a valóra vált álom címmel. Tökéletesen felépítették, hogy a csúnyácska, középkorú, kövérkés mobiltelefon árus egyszer csak bejön a színpadra és elkezd világsztárként működni. Márpedig ez a része nem rajta múlott, neki „csak” el kellett énekelnie a dalt. Amit valljuk meg, még jónéhányan meg tudnának tenni ott is, itt is, bárhol a világon. Ami a különbség, hogy ott előrébb jár a menedzsment, mint maga a produkció. És igazán ebből lett a srácnak millió eurós szerződése pár héttel a műsor adásba kerülése után.

P.L.: - És hihetetlen olajozottan megy minden. Egycsapásra nemzetközi karrier, percre pontosan meghatározzák, hogy hol kell lenned, mit kell csinálnod. Nincsenek benne üres járatok, hullámhegyek és völgyek. Mindegy, hogy Metropolitan vagy Művészetek Palotája. Nem kerül olyan helyzetbe, hogy támolyog valahol és nem tudják, hogy jön. Vagy – név nélkül – hogy elmegyek egy műsorba szerepelni és nem tudok bemenni, mert elfelejtették leadni a nevemet a portán.

- Ha a szűkebb környezeteteket nézitek, akkor vannak, akik sokkal jobban menedzseltek, mint Ti?

P.L.: - Biztos vannak, de azért van egy szint, aminél jobban már nem szeretnénk menedzseltek lenni.

- Amikor már nem menedzselésről, hanem irányításról van szó?

H.Zs.: - Amikor kezdünk árucikké válni. Mind a ketten színészek vagyunk, mozgásterünket és szabadságunkat egy szintig mindenképpen szükséges megőriznünk.
P.L.: - A menedzselésnek csak az organizációs része az, amit igénylünk. És az, amit elvárunk, hogy olajozottan menjenek a dolgok, az most hál’ Istennek tökéletesen működik.
H.Zs.: - Lehet, hogy naivitás, de dacára az ellenpéldáknak én abban hiszek, hogy annak sokkal nagyobb súlya van, hogy mindketten színészek vagyunk, végeztünk a Színművészeti Egyetemen, játszunk színházakban. Jóllehet, erre csak pillanatokra és ritkábban irányul reflektorfény. Mégis, hosszabb távon többet jelent mint az a sztárság, amikor megtalálnak valakit, valahogyan, elkezdik felfújni és mintegy árucikket kezelni, rövid idő alatt minél többször eladni és minél több pénzt csinálni belőle. Sosem gondoltuk, hogy nekünk ilyesmiben kellene részt venni, sokkal inkább azt reméltük, hogy amit mi csinálunk, annak kell előbb utóbb utat törni.

- Egyébként volt erre vonatkozó kezdeményezés? Megkerestek Titeket, hogy a színpadon szerzett népszerűségeteket kamatoztassátok például valamelyik tévésorozatban való szereplésetekkel?

P.L.: - Meghallgatásokra való meghívást kaptunk, ezeket nagyrészt elutasítottuk. Eddig jól lavíroztunk - és lekopogom, remélem, ez ezentúl is fog működni – a szükséges megjelenés és az árucikké válás között.

- Azt azért elmondhatjuk, hogy ha nincs Csináljuk a fesztivált műsor, akkor nincs a Ketten című lemez sem?

P.L.: - Egyértelműen elmondhatjuk. És valahol ez is szomorú, kár, hogy így van. Még akkor is, ha most a jó oldalát éljük meg a történetnek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a Csináljuk a fesztivált egy olyan jó és vállalható műsor, amit mindketten szeretünk. Úgy tudunk benne megnyilvánulni, hogy azt csináljuk, ami a dolgunk, amihez értünk. Nem azt látják, hogy hogyan mosom reggel a fogam, hanem hallanak engem énekelni. Remélem jól és sokaknak örömet okozva. És nem mellékesen kapunk egy olyan fórumot, amire mostanában nem sok lehetőségünk volt. Vagy amihez olyan műsorokba kellett volna elmenni, ahova nem akartunk.

A szomorú az, hogy a befektetett munka nem mindig térül meg. Könnyen előfordulhat bármelyikünkkel, hogy 10, szakmában eltöltött év után, tucatnyi főszerepet követően, miután elnyeri valaki a szakma és a közönség elismerését követően elé tolnak valakit, mondván, itt van XY, aki ezért vagy azért reflektorfénybe került, egy hónapja benne volt a TV-ben és most ő a nagy sztár. Én nem gondolom, hogy ez helyesen van így. Nem azért, mert én akarok a nagy sztár lenni, hanem azért mert gyakran a tehetséggel párosuló munka és a befektetett idő, energia nem térül meg.

- Az is furcsa volt nekem, hogy a Zsolt, aki tizenéve játszott főszerepeket, ráadásul jobban nyomon követhető, fővárosi színházakban a szakmán kívül szinte ismeretlen volt. Aztán amikor jött az Adagio, pillanatokon belül megszületett egy Homonnay Zsolt kép az emberekben. Nekem ugyanezt az áttörést a Csináljuk a fesztivált hozta meg. Ahol egy dalt énekeltem el. Amiből egy előadásban eléneklek nyolcat-tizet... Egy kő kemény három hónapos próbaidőszakot követően. Az mégsem jut el ennyi emberhez. Egymillió ember látta a műsort, egy színházi előadást pedig legfeljebb ezer ember. Azért ez fura, hogy így működik. Ennyi.

A lényeg az egészben, ott van a sajnálatos súlypont eltolódás, hogy a kvázi profiknak, akik ebből élünk, ezt tanultunk (és vagyunk többen, akik hiszem, hogy nagyon színvonalasan csináljuk) nem jutott az utóbbi időben megmutatkozási lehetőség. Márpedig a média egy olyan fórum, ami mindent visz. Túl sok volt az amatőr tehetségkutató. De még csak nem is ezzel volt a baj, hanem az arányokkal. Azzal, hogy a másik oldalon nem volt semmi. Ezért volt jó egy olyan műsor, ahol megmutathattuk, hogyan csináljuk mi a fesztivált.

- Egyértelmű volt, hogy induljatok, vagy kellett némi rábeszélés valamelyikőtöknek?

H.Zs.:- Ez nem egy verseny, amire lehetett nevezni, a műsor felkéréses alapon megy.
P.L.: - A dalokat úgy kaptuk, nem is mi választottuk. Amikor jött a felkérés, boldogan mondtunk igent. Nem ez volt az első széria, a műsor már régóta ment. Zsolt a harmadik sorozatba lépett be, én a negyedikbe. Pontosan tudtuk tehát, hogy mire vállalkozunk.

- Radnai Péterrel a műsor kapcsán ismerkedtetek meg, vagy – ha mondhatom így – barátságotok régebbre datálódik?

H.Zs.: - Én akkor találkoztam vele először, amikor az első sorozatnak, amiben szerepeltem, a döntője volt. Az első műsort úgy nyomtam végig, hogy nem is futottunk össze. Csak amikor az élő adás, a döntő volt.
P.L.: - Utána Péter megnézte a József (és a színes szélesvásznú álomkabát – a szerk.) bemutatóját a Madách Színházban. Az előadást követően odajött hozzám és azt mondta, szerinte ez frenetikus volt és mindent el fog követni, hogy meghívjanak ebbe a produkcióba. Aztán pár hónap múlva felhívott azzal, hogy szeretnének felkérni, egy dal erejéig menjek el a műsorba. Azt mondta, egyelőre egy dalt kellene elénekelni, és az a Woman in love lenne. Én ugráltam a boldogságtól és elmentem. Aztán amikor az első selejtezőből a közönségszavazatok alapján első helyen jutottam tovább, akkor megszavaztak nekem még egy dalt. Ez egy ABBA sláger volt. Ezzel a két dallal menetelgettem az előző szériában.

- Mondtad, hogy zéró beleszólásod volt abba, mit fogsz énekelni. De azért tetszett a szerkesztők választása?

P.L.: - A Woman in love-ról azt gondoltam, hogy nagyon nagy szerencsém van, ha egyetlen dalt kapok a sorstól, és az pont ez. Nagyon betalált. De hogy ez pusztán a véletlen, vagy ennyire jól ítélték meg, hogy mit kell nekem adni, azt nem tudom. Talán az is közrejátszott, hogy ezt eredetileg is egy énekes-színésznő vitte sikerre. Mindenesetre nagyon jól összetalálkoztunk a dallal.

- A versenyszellem feléledt benned?

P.L.: - Hogyne, persze. Mindig az volt bennem, hogy a legjobbat teljesítsem, a legtöbbet kihozzam belőle, amit lehet és úgy előadjam, ahogy én gondolom. Azt elmondani vele, amit én szeretnék. Azt hiszem, hogy ez sikerül. Erre utal, hogy ennyi ember megszavazta a bizalmat nekem és hogy ezt gondolták a legjobbnak. Azzal együtt, hogy bár itt előadók versenyeznek, ez a dalok versenye is. Valljuk be, nem tudtam volna akármilyen dallal nyerni. Kellett hozzá az említett összetalálkozásunk, illetve az, hogy az adódó lehetőséggel tudtam élni.

- A műsor sikere után került szóba egy esetleges lemez elkészítésének lehetősége, és akkor kezdett kialakulni a koncepciója, vagy otthon már régóta hevert a fiókotokban jó néhány dal amely csak a kitörési, megmutatkozási lehetőségre várt?

H.Zs.: A kettő együtt igaz.
P.L.: - Évek óta szerettem volna egy szólólemezzel megjelenni. Ez volt az egyik dolog, amivel folyamatosan falakba ütköztem. Mindig azt mondták a kiadók, szeretünk, ismerünk, tudjuk, mit tudsz, de nem lehet ma női előadót befuttatni. Haldoklik a lemezpiac, nem lehet eladni, nincs annyi pénz, hogy ezt most felfuttassuk.

- Hiába van neved a szakmán belül, a nagyközönség számára nem vagy elég ismert. Ilyen visszafogott elutasításokban volt részem. Lassan már fel is adtam. De közben azért készültek dalok. A CD-n szereplő Lara Fabian feldolgozásokat például nagyon szeretem és Adagio koncerteken korábban is énekeltem már. Aztán a döntő után egy héttel csörgött a telefon és a Sony Music Kiadó megkeresett azzal, hogy a szólóalbum talán még mindig túl bátor ötlet lenne, de egy duettre szívesen beneveznének.

- Az alap koncepció tehát az volt a kiadó részéről, hogy így egymást erősíthetnétek.

P.L.: - Kompromisszumot kellett kötnünk. Igazából mi nem akartunk sem duettlemezt, sem musical lemezt csinálni. Végül megbeszéltük, hogy legyen ez egy olyan közös album, amin legyenek duettek és szóló megnyilvánulások is, fele-fele arányban. Ez a lemez ne a musicalről szóljon, hanem másfajta ambícióinkról.
H.Zs.: - Vagy ott van például a Billy Joel Honesty című dala, amit egyszer Bécsből hazafelé úton hallottunk a rádióban mintegy 10 évvel ezelőtt. Felkaptuk a fejünket, hogy mi ez? Olyan volt, mint egy melodikus Elton John szám. Nagyon nagy ívűt énekelt benne az előadó. Ugyanaz a refrén kicsit mindig más hangszínen szólalt meg, mintha két férfi énekelt volna benne. Aztán szinte el is felejtettük, de időről időre azért felemlegettük.
P.L.: - Tudod, ez az a fajta szám, amit meghallasz elsőre és egyből megdobogtatja a szíved, a bőröd alá mászik. Én hiszek a sorsszerűségben. Így az sem lehetett véletlen, ahogy évekkel később megláttam a TV-ben. Egyből kiabáltam is, hogy „Gyere, gyere, ott van a dalunk!” Megtaláltuk tehát, Zsolt megírta rá a szöveget és elsőként kaptuk meg rá a jogot. Ezek mind jelek, hogy ez most jó, hogy ezt kell csinálni.

- Ennek apropóján kezdtél el szöveget írni, vagy már egészen kisgyermekként tűzoltó, katona ÉS novellista akartál lenni?

H.Zs.: - Középiskolában volt egy együttesünk. Persze próbáltunk magunknak is írni számokat, de e mellett állandóan verseket zenésítettünk meg. Nagyon sok verset olvastunk. Az egyik srác az együttesből kifejezetten költőnek készült, később jelent is meg verses kötete. Én pedig újságot szerkesztettem a gimnáziumban és állandóan novellákat írtam, meg persze mindenféle cikkeket. Na és persze dalszövegeket és zenéket a gitárhoz. Aztán ez abbamaradt a színház kapcsán. Illetve annyiban mégsem, hogy a Színművészetin jeleneteket írtunk, rendeztük, átdramatizáltuk a darabokat. De ebből nem lett semmi komoly.

- Aztán 4 évvel ezelőtt, amikor elkezdtük összerakni az Adagio-t, az első demo felvételhez, amit a kiadó számára készítettünk én írtam a szöveget. Próbáltunk egy olyan anyagot összeállítani, amiből eldöntheti, érdemes-e a formációval foglalkozni. Összejöttünk, próbáltuk a szólamokat összerakni és azon bajlódtunk, hogyan lehet az angol szöveget a dallammal összehozni. Ekkor mondtam, hogy ezt hagyjuk, ez így nem lesz meg, én holnapra hozok egy magyar szöveget. Tök mindegy, milyen, csak egy demo szöveg, tanuljuk meg magyarul és kész. Ne erre koncentráljunk, ne az angol kiejtésen menjen el a dolog, az énekléssel foglalkozzunk.

- Megírtam a From Sarah With Love című számnak egy fiúsított változatát és másnap azt énekeltük. (Ez lett az Én gondolok rád című Adagio szám – a szerk.) Aztán a szöveggel már nem is foglalkoztunk. Csak később, amikor felmerült, hogy milyen jó ez a szám, és hogy felkerülhetne a lemezre, kérdezték hogy honnan a szöveg. Ja, mondtam, azt én írtam. Hogy mikor? Tegnap este, aztán még délelőtt kijavítgattam. Miért, olyan jó??? Aztán onnantól elindult a dolog... Az Adagio lemezeire a szövegeket én írtam és az is egyértelmű volt, hogy a mi közös lemezünkhöz is én fogom a közös életünkből, élményeinkből, tapasztalatainkból származó gondolatokat a dalokban megfogalmazni.

- A lemez hangulata a Ti hangulatotok, vagy meghatározásra került egy célcsoport, akihez igazítottátok a dalokat?

P.L.: - A kiadó részéről persze mindig van egy célcsoport meghatározás, hogy kinek fog a lemez szólni. De szerencsére mi teljes mértékben csinálhattuk azt, amihez kedvünk volt, szabad kezet kaptunk. Én elmondtam, hogy melyik szólókat szeretném feltétlenül elénekelni. Zsoltnak egészen másféle szólói vannak, valamint meghatároztuk, melyek lehetnek azok a duettek, amelyek hangfajilag megfelelnek. Kérdés volt, hogy alkothat ez egységet. Aztán összeraktuk, és egyszer csak összeállt egy jó masszív anyaggá.
H.Zs.: - Nagyon sokat számítottak a hangszerelések, azzal tudtunk játszani. Az egyik helyen úgy éreztük, egy kicsit több vonós kell, míg máshol esetleg egy is rockos hangzás.
P.L.: - Szinte meglepődtünk, hogy a végén milyen jól egységbe került az egész. Most van egy íve, egy felépítése a lemeznek. Anélkül, hogy határozott koncepció lett volna benne. Sokkal inkább a mi akaratunk, vágyaink kerültek előtérbe és ebből alakult ki a végeredmény.

- Mennyi idő alatt?

H.Zs.: Nagyon gyorsan készült a lemez. A felkérés januárban jött és március 16 volt a leadási határidő. Szinte hisztérikus tempóban kellett dolgozni, hisz szűk két hónap állt a rendelkezésünkre.

- A csapatot Ti állíthattátok össze? Tudtátok, hogy kivel szeretnétek dolgozni, és ezen a téren is szabad kezet kaptatok?

P.L.: - Igen, ebben mi dönthettünk. Ehhez kellett a mögöttünk álló három Adagio lemez. Így már tudtuk, hogy mi merre hány méter.
H.Zs.: - Csináltunk három CD-t és egy DVD-t az Adagio-val. A szövegírás mellett mindig ott voltunk a felvételeken. A keverésen és a master elkészítésén is. Így most, amikor januárban leültünk a kiadóval, azt mondtuk, jó, de ezt csak akkor tudjuk vállalni, ha onnantól, hogy most, ha kimegyünk az ajtón, azonnal elkezdhetünk dolgozni rajta. Mindenki teszi a saját dolgát, de én szeretném az egészet összefogni, kézben tartani, mert ennyi idő alatt arra nem lesz sem idő, sem energia, hogy mindenki párhuzamosan kommunikáljon valakivel.

- Csak úgy működhet a dolog, ha minden egy pontban fut össze, mindenki velem kommunikál. Én hadd kérjem fel a hangszerelőket, a keverést, meg fogom írni időben a szövegeket, el fogom intézni a stúdiót, oda fogunk menni időre, fel fogjuk venni. Szerencsére ők is azt mondták, ez így nagyon jó, mert sok bába közt elvész a gyerek.

P.L.: - Aki nem csinált még ilyet, az nem tudhatja, hogy mennyire szét tud menni egy ilyen dolog. Mi az Adagionál éltük meg ezt (Lilla volt az Adagio lemezek hangfelvétel vezetője – a szerk.), ahol ezek fél évek voltak. Ehhez képes most szinte euforikus érzés volt az egész munka. Ez az, amikor azt érzed, hogy jó csillagzat alatt születik valami. Ennek így kell lennie, valami miatt mindenki egyként akarja és egy felé húzza a szekeret. Hihetetlen olajozottan ment minden a kiadóban is, a jogokat is sikerült időben megszerezni. Gyors munkatempóban, mégis minőségi anyag készült.

- Hogyan tudtatok mind e mellett az elmúlt hónapokban családként funkcionálni és eleget tenni színházi kötelezettségeiteknek?

P.L.: - Egyrészt az első időkben a közvetlen részvételünkre nem volt szükség. Amikor az alapok készülnek, az még jórészt telefonos és internetes közreműködésünkkel zajlik.
H.Zs.:- Még éjszaka a számítógépen hallgattam azokat az anyagokat, amiket küldtek a hangszerelők. És írtam a szövegeket.
P.L.: - Azután írtunk vissza, hogy az egyik helyre élő vonós kellene, a másikra élő szaxofon. Ezek a dolgok tehát kvázi nélkülünk tudtak menni. Ezen felül amikor leegyeztettük az ütemtervet a kiadóval, már láttunk, hogy lesz februárban majdnem 3 hetünk, amikor szinte egyáltalán nincs előadásunk. Ez is egy hitetetlen és fura véletlen, az idejét sem tudom, mikor volt ilyen utoljára, hogy ennyi ideig csak minimálisat játszunk színházban. Erre az időszakra terveztük tehát a feléneklésünket. De ehhez az kellett, hogy januárban a kiadó azonnal rábólintson a dologra és elkezdhessük a munkát a hangszerelésekkel.
H.Zs.: - Ezzel párhuzamosan az új felkéréseket március végéig tartó időszakra lemondtuk.
P.L.:- Ugyanakkor a gyerekekkel az utolsó pár hét borzasztó volt. Megsínylettük mindannyian. Ez olyan volt, mint egy főpróba időszak. Annyival volt nehezebb, hogy közös főpróba időszakunk nem nagyon volt amióta a gyerekek megvannak. Most viszont 3 hétre kivontuk magunkat a forgalomból. Addig a gyerekek nagyinál „nyaraltak” illetve baby sitterrel vészelték át az időszakot.

- Mi azokban a fél órákban, amikor otthon voltunk megbeszéltük velük, hogy ez most ilyen nehéz időszak, de utána négyesben elmegyünk, nem lesz ovi, bölcsi csak együtt leszünk. És persze ezt aztán meg is valósítottuk, hogy a kis lelkük egyensúlya helyreálljon. Engem anyaként borzalmasan megvisel, amikor látom, hogy a hiányunk mennyire kemény nekik. És csak az segít, hogy látom a végét. Amikor mondom nekik is, hogy már csak három nap, ami ilyen nehéz, akkor érzem, hogy ők is jobban tűrnek.

- A CD borítón azt írtátok, hogy ők a legjobb kritikusaitok. Ez tényleg így van?

P.L.: - Hihetetlen, hogy fiatal koruk mellett is mennyire jó füllel és milyen fejlett zenei érzékkel rendelkeznek, úgyhogy ők nagyon komoly visszajelzést adnak. Ha tetszik valami, akkor azt éneklik, táncolják. Van, hogy tízszer vissza kell tekerni egy dalt. Olyan is akad, hogy második hallgatásra kívülről tudják a szöveget. Vagy mondják, hogy „ez tetszik nekem”, de akár azt is, hogy „ez nem jó”. Úgyhogy nagyon konkrét véleményeket, bírálatokat kapunk. Például a hetes szám, amit a Riederauer Ricsi írt és egy picit rockosabb, náluk az a kedvenc.
H.Zs.: - Mert az a Lilla-vonal. Sokkal funkysabb, mint a többi dal.

- Ezek szerint tökéletesen egyezik az ízlésvilágunk a gyermekeitekkel. Az a szám nálam is abszolút pozitív értelemben lógott ki a sorból.

P.L.: - Ez az az irány, ami a szóló lemezemen ki tudna teljesedni. Egyébként visszautalva egy korábbi kérdésedre ez pont egy olyan dolog volt, ami már régebben megíródott nekem, még mielőtt ez a felkérés megérkezett volna. Másrészről meg kellett küzdenünk, hogy ez a felvétel rákerülhessen a korongra. A kiadó azt mondta, jó, de akkor csináljunk belőle duettet. Elkezdtük felénekelni Zsolttal, de beláttuk mindketten, hogy úgy tönkremegy a szám. Teljesen más fajta stílust képviselünk, Neki ez egyszerűen nem állt jól.
H.Zs.: - Ez műfaji és hangi adottság. Egy tenorhoz, kivált ha az klasszikusba hajló, a nagy ívű, drámai dalok illenek. Mint amilyen a Time to say goodbye. Pedig én az Adagio-nál is indukálom azt, hogy legyen humor, legyen állandóan valami oldása ezeknek a drámai elemeknek. Másrészről mégis a Time to say goodbye az egyik kedvencem, mert hangfajilag azt nekem nagyon jól esik énekelni. Ellentétben az előbb említett dallal.

- Csupán hangfajilag nem állt jól a Minden kell című szám, vagy a lelki világodhoz sem áll közel?

H.Zs.: - Én írtam a szövegét. Ennél közelebb tehát nem állhat a lelki világomhoz. Ráadásul rockzenén nőttem fel. De egyszerűen más a hangom és máshogy éneklek. Mint ahogy a Time to say goodbye-t énekli Sarah Brightman is, felmerült tehát, hogy majd Lilla felénekli. De ott is azt mondtuk, hogy inkább ne. Ő sem szeretne ilyen áriázós dalt, nem érezné jól magát benne, inkább csináljam azt pedig én szólóban. Ezeknél a kérdéseknél mindig egyezségre jutottunk, mivel tudtuk, hogy mivel teszünk jót magunknak és egymásnak. Egyikünknek sem lesz jó, ha beleerőlteti magát egy olyan stílusba, amelyik nem az ő világa.

- A kiadó nyilván fogja figyelni az eladott példányszámot. De mi lesz a fokmérője számotokra ennek a lemeznek?

H.Zs.: - Biztos mi is fogjuk nézni, hogy hányan tisztelnek meg minket azzal, hogy megveszik a CD-t. De nekem inkább számított az, hogy miként fogják fogadni azok, akiktől utána visszajelzést fogunk kapni. Mit szól az a Keresztes Ildikó, aki anno Nagy Tibor egyik, e lemezre duetté átdolgozott szerzeményét énekelte? Sőt, mit szól maga a zeneszerző, aki az említett számot valamikor Cserháti Zsuzsának írta? Mit szólnak azok a szakmabeliek, akiknél a véleményformálásban némi irigység vagy féltékenység is közrejátszhat néha?

- De most nem volt ilyen rossz szájíze egyetlen visszajelzésnek sem. Vagy ott vannak azok, akik csak úgy maguktól felhívtak, a nélkül, hogy mi kérdezgettük volna, hogy „Meghallgattad már? Mondjál már valamit!”. De említhetném azokat is, akik a színházból hallgatták, legyenek kollégák, vagy akár titkársági dolgozók, akik igazán nem érezhették, hogy elvárjuk, hogy mondjanak valamit. És mégis... Na ezek a fontos dolgok.

- Tervezitek, hogy koncertezni is fogtok ezzel az anyaggal, így, ketten?

P.L.: Vannak olyan fellépések, rendezvények, ahol többféle művészt hívnak meg, egy-két dalt eléneklünk és utánunk jön más is. Biztos fogunk ilyen körülmények között is szerepelni ezekkel a számokkal. De nagyon szeretnénk komolyabb koncerteket is adni.

H.Zs.: Azt szeretnénk, ha önálló koncerteket tudnánk vinni országszerte, lehetőleg zenekarral. Tudom, hogy nem lesz rá mindig lehetőség, de amikor lesz, akkor olyan felkéréseket fogunk elvállalni, amire minimum egy kis zenekart tudunk vinni.
P.L.: - Ez az egész nem egy pénzhajhász vállalkozás. Sokkal inkább olyan valami, amit nagyon régóta szerettünk volna kifogalmazni magunkból, amivel szerettünk volna megnyilvánulni. A legkevésbé sem játszott szerepet az, hogy ezzel most hogyan lehet minél többet keresni.

- Lehet egyáltalán ma Magyarországon a lemezkiadásból pénzt csinálni?

H.Zs.:- A lemez részével egyáltalán nem, legfeljebb a fellépésekkel. Ott pedig úgy fogunk dönteni, ahogy eddig is tettük az Adagio-val. Mindig a legigényesebb és a legkomolyabb fellépések az elsődlegesek és onnan visszafelé egészen addig, ami jó szívvel vállalható és mellette nem megy a család rovására. Mindenáron, három céllövölde és egy körhinta mellé nem fogunk elmenni. Inkább kevesebb, de színvonalas lehetőségünk legyen.
P.L.: - Ez az egész életünkre jellemző. Nem akarunk semmit bármi áron, vagy minden áron. Megvárjuk, hogy a sors „beletuszkoljon” minket valamilyen helyzetbe. Így volt ez akár a külföldre szerződéssel, a hazajövetellel vagy amikor New Yorkba mentünk.

- Vagy amikor 9 év után másodszor is megházasodtatok?

P.L.: - Pontosan, ahhoz is a véletlenek sorozata és jó adag spontanaitás kellett. De végül úgy álltak össze a csillagok, hogy az egyházi esküvőnket is megtarthattuk a gyerekek keresztelőjével együtt, igazán fantasztikus környezetben, legjobb barátaink társaságában

- Tegyük fel, ez az egész történet az énekléssel, lemezzel, a koncertekkel, a szóló karierrel nagyon bejön. Ez esetben a színház háttérbe szorul?

P.L.: - A színház, az örök szerelem mindig is elsődleges lesz.
H.Zs.:- Nekünk az a dolgunk. Mindketten színészek akartunk lenni, elmentünk Színművészetire, elvégeztük. Előadást soha nem mondunk le fellépésért. Fordítva sokkal inkább előfordul. Azzal együtt, hogy nagyon jól működik együtt a színházak művészeti titkársága a menedzsmenttel. Jó fejek és amit lehet, megtesznek, ahol lehet, kompromisszum-készek. De az alap mindannyiunknak az, hogy a színház az első. Ugyanakkor próbáltuk az önállóságunkat valamelyest mindketten fenntartani. Nem vagyunk állandó tagok fő színházainkban sem. Lilla a Madáchban, én az Operettben szerep-szerződéssel vagyunk. Mindig is csináltuk a magunk dolgát. Ahogy például én az Operettszínház mellett Adagioztam, vagy a Lilla egy időre külföldre ment.
P.L.: - Ez azért nem mindig ilyen csodálatos. Ezzel együtt jár az állandó bizonytalanság és az állandó megmérettetési kényszer. Nekünk mindig el kell menni meghallgatásra és lehetőleg a legjobbnak kell lenni. Mert nem olyan kézenfekvő minket választani, mint azokat, akik kéznél vannak... Ezzel együtt ezt mi bevállaltunk, nekünk így mindig is megérte és jól működött.

- És ha óriási sikere lesz a CD-nek, akkor van abban a bizonyos asztalfiókban még annyi szám, ami elég lehet a folytatásra?

P.L.: Van. De nem öncélúan. Már csak azért is, mert Zsolt a kedvenceinkhez megírt kétszer annyi szöveget, mint ami ráfért a CD-re. Mint említettük, nagyon feszített tempóban dolgoztunk. A számok többségéhez meg kellett szerezni a kiadási jogokat. Ha volt három hasonló hangulatú, stílusú szám, akkor az került rá a korongra, amelyiknek a jogosítása először sikerült. Úgyhogy nagyon komoly anyag van még a fiókban.
H.Zs.: - Ráadásul egy ilyen munka újabb kapukat nyit ki. Rááll az ember agya, és egyből másként hallgatsz zenét is, mondván: „Hú, ez milyen jó lenne a következő albumunkra!”

- Akkor legyen az a végszó, hogy remélem, hamarosan itt ülhetek Veletek ismét, amikor is a második CD kiadásának kapcsán beszélgethetünk majd.

P.L., H.Zs.: Úgy legyen.

„Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba (Antoine de Saint Exupéry).” Ez az idézet jutott eszembe, ahogy ott ültek velem szemben teljes egyetértésben és harmóniában. Ketten.

-Balázs András-