A musical vonzásában

Lilla: – Tizenhét esztendős voltam, amikor fogtam magam és felköltöztem Pestre, hogy énekelni tanulhassak.


– Merész tett volt ilyen fiatalon. Soha nem volt benned kétség, hogy mi van, ha mégsem sikerül?

Lilla: – Több mint tíz esztendő távlatából visszatekintve már nekem is furcsa, hogy mennyire nem volt bennem kétség akkoriban. Mindig pontosan tudtam, mit szeretnék elérni, és azért keményen meg is dolgoztam. Amikor úgy döntöttem, hogy felköltözöm Budapestre, nem volt apelláta. Szegény édesanyám volt az, akinek fel kellett dolgoznia a döntésemet. Alkut kötöttünk hát: én elmegyek felvételizni, és ha sikerül, ő mindenben támogat. Persze tudtuk, hogy ha teljesül az álom, nem lesz könnyű az érettségi évében eljönni a Révaiból és találni egy másik gimnáziumot Budapesten.


– Kitalálom, felvettek.

Lilla: – Bizony. Édesanyámnak pedig szembesülnie kellett azzal, hogy ha a szavát nem akarja megszegni, akkor segítenie kell nekem, ahogy megígérte. Azt mondta, menjek és keressek egy iskolát a fővárosban, ahol átvesznek az utolsó évben. Végigjártam a város összes gimnáziumát, és egyedül a Madách-gimnáziumban leltem pozitív fogadtatásra. Ha jól emlékszem, az ottani igazgatónő valahogy így fogalmazott: „Nézze, nekünk van egy büszkeségfalunk. Nekem megér annyit, hogy hátha egyszer kirakhatjuk a fotóját – úgyhogy nem bánom, jöjjön."


– No és végül meglett az érettségi?

Lilla: – Természetesen.


Nem volt idő honvágyra

– Nem volt furcsa neked mint győri lánynak eleinte a nyüzsgő, pezsgő nagyvárosban, Budapesten?

Lilla: – Egyáltalán nem, sőt! Imádtam ezt a pezsgést. Miután felköltöztem, olyan sok elfoglaltságom akadt – annyira hirtelen jött minden és a felkészülés az érettségire –, hogy egész egyszerűen nem volt időm arra, hogy honvágyam legyen. Aztán amikor már lehetett volna, addigra a Győri Nemzeti Színházba szerződtem egy évre. Bevallom, akkor viszont eleinte hiányzott a pesti nyüzsgés.


– Miért szerződtél a győri színházhoz?

Lilla: – Az érettségi évében az állandó énektanulás mellett nem tudtam igazán felkészülni a felvételire. Úgy gondoltam, addig is hasznosan töltendő az időt, elmegyek Győrbe a színházhoz egy évre, hogy felszedjek némi tudást, tapasztalatot, gyakorlatot a szakmából. Egyébként a Padlás című musicalben a kölyökszellem szerepét játszottam, illetve Peter Weiss Marat halálában is színpadra léptem.


– Közben pedig készültél a felvételire?

Lilla: – Igen! És a felkészülésben Kszel Attila is nagyon sokat segített. Időközben többen is javasolták, hogy érdemes lenne a prózai szakot is megpróbálnom.


– Akkor visszatértél Budapestre és nem volt megállás a színművészetiig?

Lilla: – Bizony, visszatértem Budapestre, ahol fel is vettek a színművészeti egyetem prózai szakára. Miután 1999-ben végeztem, majdnem három teljes éven át külföldön játszottam. Kiszerződtem először a nyugat-európai ABBA-turnéra, majd a bécsi Theather an der Wienbe, a legnagyobb musicalszínházba, ahol Waldstätten bárónőt játszottam a Mozart! című musicalben. Aztán 2001 végén hazatértem, és sorban jöttek a szerepek. Az Operettszínházban az Elisabeth, a Madáchban az Anna Karenina címszerepét játszottam. (Ezt a darabot egyébként most hét esztendő után felújítottuk, így újra megnézheti a közönség.) Szebbnél szebb feladatok vártak rám. A következő évben bemutattuk a Mozart!-ot idehaza is, ezért magyarul is elénekelhettem Waldstätten bárónő szerepét.


Amikor Lilla énekelt, hirtelen kiragyogott az ég

– Sokan az egyetemi, főiskolai éveik alatt ismerik meg a párjukat. Ti hol és hogyan találkoztatok?

Lilla: – A mi szerelmünk története is a főiskolás évekre nyúlik vissza, bár ránk kicsit másképp volt igaz az örök érvényű mondás, a „szerelem első látásra". Mindkettőnknek Bagó Gizella volt az énekmestere a főiskola alatt – aki azóta is, több mint tíz éve képez minket. Egy vizsgakoncert alkalmával, ahol mindketten felléptünk, Zsolt az én hangomra, én pedig az övére lettem figyelmes. Hát így kezdődött.


– Gondolom, feltételeztétek, hogy a fantasztikus hangnak a tulajdonosa is csak fantasztikus lehet.

Lilla: – Zsoltban nem csak a fantasztikus hangja fogott meg, ahogyan előadta a dalt, az volt, ami igazán számított. Azt gondolom, ahogy valaki énekel, az az ember személyiségéből is sokat megmutat. Mindenesetre kíváncsivá tett.


– Emlékszel még arra, hogy mit énekelt Zsolt?

Lilla: – Azt hiszem, Mario Lanza Be My Love című száma volt, egy film gyönyörű betétdala. Arra, melyik filmé, már nem is emlékszem pontosan.
Zsolt: – Bizony, ez volt az a dal, amit akkor énekeltem. A film címe nekem sem rémlik, arra viszont annál inkább emlékszem, hogy ezután meghívtam Lillát partnernek egy fellépésre.

Lilla: – Már akkor barátkozni akart. Csak azért.


– A kapcsolatotoknak megszületett a gyümölcse. Jobban mondva nemrég már a második is. Szoktatok nekik énekelni, vagy esetleg egymásnak?

Zsolt: – Legutóbb azt énekeltük a kisebbik fiunknak, hogy boldog születésnapot, hiszen nemrégiben lett 2 éves.

Lilla: – A gyerekeknek már ritkán énekelünk, ők maguk énekelnek helyettünk vagy hallgatják saját lemezeiket, amiket szintén egyedül választanak ki. Így gyakorolni is csupán akkor tudunk, amikor nincsenek otthon. Hiszen ha ők is ott vannak, akkor övék a terep.


Nagyon jól együtt tudunk dolgozni

– Szerepeltetek már közös darabban?

Zsolt: – Természetesen. Nagyon sok darabban játszottunk már együtt.


– Szerelmespárt is alakítottatok már?

Zsolt: – Sajnos nem. Jó lenne, ha kapnánk ilyen felkérést, szívesen bizonyítanánk együtt is.


– Nem nehéz két elfoglalt színésznek összeegyeztetni az életét? Vagy pedig pontosan ez az, ami miatt egyszerű, hiszen megértitek egymást, mert ugyanazt csináljátok?

Zsolt: – Nem is biztos, hogy a nem elfogadáson van a hangsúly. A hasonló életvitel eredményez közös találkozási pontokat, amelyek révén létrejönnek a kapcsolatok. Nem lennénk egy hullámhosszon egy civillel, nemcsak az érdeklődésünk, hanem az időbeosztásunk miatt sem. Nálunk ugyanis nem létezik az, hogy nyolctól négyig dolgozunk és negyed ötkor letesszük a munkát.


– Szoktátok egymás munkáját segíteni? Véleményezni? Tanácsot adni?

Lilla: – Az élet minden területén segítjük egymást, úgy érzem, másképp nem is tudna működni. Próbák alatt folyamatosan figyeljük a másikat, nagyon fontos az instrukció és az építő jellegű kritika egyaránt. Amióta megalakult az Adagio, Zsoltnak a dalok válogatásába is besegítek és hangfelvételeket vezettem az első két albumuknál. A márciusban elkészült lemezünk pedig nemcsak egy duettlemez, hanem a szó legszorosabb értelmében vett igazi közös munka.

Zsolt: – Nem véletlenül lett az áprilisban megjelent albumunk címe, hogy Ketten.

Szabó Viktória