Várkonyi-Bródy: Will Shakespeare vagy akit akartok (Madách Színház)

Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Vágó Nelly. Koreográfus: Fodor Antal. Rendező: Nagy Viktor.

Szereplők: Viczián Ottó, Homonnay Zsolt, Fűr Anikó, Crespo Rodrigo, Laklóth Aladár, Weil Róbert, Avar István, Varga Klári, Barabás Kiss Zoltán, Békés Itala, Kautzky Armand, Juhász Róza, Szűcs Gábor, Puskás Tamás.

A Madách Színház szombati bemutatója úgy kezdődött, ahogyan a Dallas szokott: rövid reklámblokkal. Azután felcsendült a Will Shakespeare vagy akit akartok című, új magyar musical. A mű két szerzője Várkonyi Mátyás és Bródy János, akiket minimum mulasztásos alkotássértéssel vádolhatunk amiatt, hogy elfelejtettek felkérni egy harmadik szerzőt a darab megírására. Így aztán a dalszövegíró Bródy vállalkozott arra, hogy vázlatosan felskicceljen a színpadra valami cselekményfélét. A megadott téma: William Shakespeare élete.

Shakespeare életéről elég keveset tudunk – bizonytalanok és hiányosak az irodalomtörténet adatai –, de a Madách háromórás előadása láttán az a kevés is túl soknak látszik. Bródy minden lehetőséget igyekezett megragadni arra, hogy drámát csiholjon ki a revüszámok sorozatából. Megpendített szerelmi háromszöget, Júdás-vonalat, hatalmi-politikai játszmákat, direkt áthallásokat a rendszerváltásról, a kultúra támogatásáról és a zenés színházról. Érdemben semmivel nem jutott semmire. Kínosan kusza, amit letett az asztalra.

Nagy Viktor rendező számára nem kis megpróbáltatást jelenthetett, hogy formába öntse azt az alaktalan masszát, amit kézhez kapott. Elkeseredett igyekezetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a siker érdekében három kutyát is színre hozatott. Ugyanakkor a rendező képzőművészettől ihletett látásmódja, kompozíciós érzéke és fegyelmezett képszerkesztői modora határozottan jót tett a produkciónak. Nagy Viktor kétségkívül eljuttatta a darabot a szép kiállításig. De még így is felvonásonként bő egy órát kell várnunk arra, hogy egy jó jelenetet lássunk. (Az első részben Für Anikó és Homonnay Zsolt öltözői duettje hozza az első értékelhető színházi pillanatokat, a második részben pedig az előadás záróképe.) A produkció kínál látványos és mozgalmas képeket, de azt egy percig sem képes leplezni, hogy nincs darab, nincsenek szerepek, nincsenek helyzetek. Zene is csak egy(síkú) van.

Nagy Viktor jól választott, amikor Viczián Ottóra bízta a címszerepet. A fiatal színész a maga szalmaszín hajával legalább kitűnik a szereplőgárdából. A többieket külön ismertetőjegyekkel – például keszkenővel vagy szakállsimogató mozdulattal – kell felruházni, hogy legalább észrevehetőek legyenek a tömegben.

Kínkeservvel kutakodva pozitívum után annyit még feljegyezhetünk, hogy Crespo Rodrigo Marlowe szerepében igen lendületesen és markánsan játssza el Vikidál Gyulát. Juhász Róza is dicsérhető, aki Shakespeare feleségeként feltűnően tiszta, dacos színészi erőt mutat. Homonnay Zsolt jóvoltából pedig egy formátumos énekhang is megszólal a musicalben. (Még ha nekem nem is nagyon tetszik, ahogyan énekel).

Meglehet, túl érzékeny az orrom, de némi ellenszenves cinizmust szagolok ki a bemutatóból. Értő emberek csinálták az egészet elejétől a végéig, bizonyára tudják, hogy nem lett ez jó. De ettől még el lehet adni.

Talán igazuk is van. De ha nem, akkor sem lesz olyan botrány belőle, mint a főszponzor észak-magyarországi benzinügyéből.

Stuber Andrea